Austin Kelley The Fact Checker című regényének főhőse kissé túl komolyan veszi a fikció szerinti magazinba érkező irodalmi művek ellenőrzését. Azt az információt sem hiszi el bemondásra, hogy Tony Curtis szerint Marilyn Monroe puncija pezsgőízű volt.

Nem gyakran közlünk irodalomkritikát a Lakmuszon, de olyan regény sem jelenik meg gyakran, amit egy volt fact-checker írt, és aminek főhőse is egy magazin tényellenőrző részlegén dolgozik.

A The Fact Checker előképének tekinthető Fények, nagyváros című Jay McInerney-regényt épp az év végi kulturális összeállításunkban ajánlotta Pálos Máté. McInerney-hez hasonlóan Austin Kelley is megfordult a New Yorker fact-checking osztályán, és a Fények, nagyvároshoz hasonlóan Kelley első regénye, a The Fact Checker is erősen önéletrajzi ihletettségű, a főhős legalábbis mindkét esetben egy fiatal (és meg nem nevezett) tényellenőrző.

Azt nyilván nem tudhatjuk, hogy Kelley mennyire színezi ki azt, ami a New Yorker tényellenőrző részlegén zajlott, de én már csak szakmai érdeklődésből is úgy olvastam a regényt, hogy

Mindjárt az elején érdemes leszögezni, hogy a New Yorkernél tényellenőrzés alatt nem azt értik, amit mi csinálunk a Lakmuszon. Az ott dolgozó fact-checkerek nem a nyilvánosságban elhangzó kijelentéseket ellenőrzik, hanem a magazin cikkeiben szereplő tényállításokat, még a cikkek megjelenése előtt. Ez az a munka, amit a világsajtó nagy részében a szerkesztők végeznek el többé-kevésbé. Magyarországon sokszor inkább kevésbé, így nálunk végképp furán venné ki magát, ha olyasvalaki szedné szét az újságírók leadott anyagait még a nyomdába (vagy a weblapra) kerülésük előtt, aki egyébként soha nem írt újságcikket.

A regénybeli tényellenőrzők valóban mindennek utánamennek és mindent szétcincálnak. Nemcsak külső forrásokkal vetik egybe a tényállításokat, hanem ha van a cikkben (akár névtelen) megszólaló, akkor vele is újra felveszik a kapcsolatot, és ellenőrzik, valóban azt mondta-e el, amit az újságíró leírt. Ezek a második körös interjúk néha új részleteket hoznak napvilágra.

A regény elején például az elbeszélőnek egy az iraki háborúban meghalt CIA-ügynök özvegyétől kell megkérdeznie, hogy a férje valóban megcsalta-e, majd a beszélgetésből kiderül, hogy ellentétben azzal, amit eredetileg állított, a nő már régóta tudott a viszonyról. Amikor fact-checkerünk egy Tony Curtis-profilban azt olvassa, hogy Curtis szerint Marylin Monroe „puncijának olyan íze volt, mint a pezsgőnek”, megint csak visszakérdez, felhívja a színészt, és egy fontos nüansszal (Dom Pérignon) egészíti ki a cikket.

A legviccesebb elem talán az, hogy a fact-checkerek a magazinban publikált szépirodalmi műveket is „ellenőrzik”. A főhősnek például azzal sikerül „tönkretennie” egy verset, hogy figyelmezteti a költőt, a versben leírt El Greco-festményt valójában két különböző képből mixelte össze.

A fact-checker vesztét aztán egy ökopiacról szóló, első ránézésre ártatlannak tűnő cikk okozza.

Főhősünk felkeresi a forrást, egy fiatal nőt, aki azonban a férfival töltött éjszaka után nyomtalanul eltűnik. Sylvia után kutatva a fact-checker egyre inkább beleássa magát a nő munkahelye, egy főként paradicsomtermesztésre szakosodott farm, egyben egy messianisztikus alapító által vezetett kommuna hátterébe. Közben folyamatosan megkérdőjelezi a különböző szereplők által előadott valóságot, és néha még saját benyomásait is (ezen a rendszeres és nagymértékű alkoholfogyasztás sem segít).

A The Fact Checker egyetlen nagyobb hiányossága talán az, hogy a főszereplő figurája meglehetősen sematikus marad. A sztori ettől függetlenül magával ragad, a regény pedig nem csupán a szakmai érdeklődés miatt élvezetes olvasmány.